Drug use statistics Library Home Home Universiteit van Amsterdam
Cohen, Peter (2005), Vajon az addiktológus a nyugati ember voodoo-papja? Beszélő X. évf. 2. szám, 2005. február URL: www.beszelo.hu Eredeti cikk: Addiction Research, Special Issue, Vol. 8 (6), pp. 589-598. Fordítás: Sárosi Péter.
© Copyright 2000, 2001, 2005 Peter Cohen. All rights reserved.

[English]

Vajon az addiktológus a nyugati ember voodoo-papja?

Subtitle

Peter Cohen

Harry Levinnek, aki bevezette az addikció „felfedezésének” gondolatát

Az „addikció” fogalmával foglalkozó esszémben nem törekszem a „drogfüggő” személy viselkedésének magyarázatára. Sokkal inkább érdekel az „addikció” fogalmáról alkotott elképzeléseink szociális logikájának fejlődése és története, illetve napjainkban betöltött funkciója. Egy kicsit más szemszögből kívánom megközelíteni az „addikció” fogalmát, mint John Davies, aki szerint az addikció egy „mítosz”. Davies az attribúciós elméleten keresztül magyarázza ennek a mítosznak a születését (Davies, 1992). Osztom azt a meggyőződését, hogy itt a „mítosz” a megfelelő fogalom, amelyet használni kell. Szándékom azonban annak kiderítése, vajon honnan ered ezen mítosz megteremtésének szükséglete, és miért olyan különösen fontos a kultúránkban az addikció konstrukciója.

Először annak a fogalomnak konceptuális és szociális eredetét vizsgálom meg, amely arra az „egyénre” vonatkozik, akiben az „addikció” lakozik. Ezután azzal érvelek, hogy az „addikció” fogalma szükséges velejárója az egyénről alkotott elképzelésünknek; olyan melléktermék, amelyre a legtöbbünknek szüksége van, de nem vonatkozik a külső világról szociálisan megkonstruált felfogásunkon kívül eső, „létező” jelenségre. Az „addikció” fogalmát jelenleg számos különböző viselkedésre és viselkedésmintára alkalmazzák, melyeket összekapcsoltak egymással, mivel közös bennük az egyén életében jelentkező, látszólag akaratlan ismétlődés, illetve az, hogy szokatlanul központi szerepet tölt be az egyén életében. Ezek a viselkedésminták, amelyek az ételfogyasztástól a szerencsejátékig terjednek, valóban léteznek. Így hát léteznek ezek társadalmi következményei is, mint például ezeknek a viselkedésmintáknak az a felfogása, amely szerint betegségnek vagy devianciának minősülnek, s ez gyakran marginalizációhoz vagy (kényszer)„kezeléshez” vezet. Az „addikció” fogalma egy sor elméleti lehetőséget vet fel ezeknek a viselkedéseknek a magyarázatára, és egy kategóriában egyesíti őket annak ellenére, hogy teljesen más etiológiával, illetve pszichológiai és szociális funkcióval rendelkeznek. Ez az egymásra halmozás és az ehhez kapcsolódó magyarázó elméletek teremtik meg az egységesített „addikció” jelenségét. John Daviesszel együtt úgy érvelnék, hogy ez olyan mítoszt teremt, amely szociális konstrukción alapul. Az esszé további része nem követeli meg az olvasótól, hogy ossza ezt a víziót az „addikcióval” kapcsolatban. Elég, ha érdeklődik azon kérdések iránt, amelyekre válaszolni kívánok.

Ezt az esszét nem lágy színekkel festettem. Ellenkezőleg, inkább egy expresszionista festményhez áll közel, amely megpróbálja felerősíteni az alapvető színeket, felszínre kényszerítve azokat az apró részleteket, amelyek a „valóság” megértését olyan nehézzé teszik.

Némi történelem

Ha le akarjuk írni annak a logikának a fejlődését, ami az „addikció” fogalmához vezetett, vissza kell tekintenünk a reneszánsz és a reformáció időszakára, hogy megfelelő rálátással rendelkezzünk azok legfontosabb lényegi aspektusainak megértéséhez.

A reformáció idején az emberiség megteremtette azt az elképzelést, amely szerint az ember üdvösségéhez vezető út nem az egyházon keresztül vezet, ahogyan korábban a lélek hivatalos műszerészei, a papok állították. A hívő egyén sokkal inkább közvetlenül az Isteni Kegyelmen keresztül üdvözül, még akkor is, ha annak előtte bűnös volt. A bűnök bocsánatát nem lehet többé elérni úgy, hogy megvalljuk őket egy erre felhatalmazással bíró papnak, aki Isten és ember között közvetít. Éppen ellenkezőleg, az Isten és ember közötti kapcsolat közvetlenné vált. Modern terminológiával élve, az ember ezután egyénként látta önmagát Isten szemében. A vallásos világnézet számára az ebből a meggyőződésből fakadó problémák óriásiak voltak. Ha az egyént Isten közvetlenül ítéli meg és fogadja el, akkor ennek milyen következményei vannak az Egyház feltételezett abszolút hatalmára nézve? Ez a kérdés nem csak a katolikus egyház és a reformáció között okozott hosszasan elhúzódó konfliktust, hanem magán a reformáción belül is. A reformáción belüli ambivalencia abban állt, vajon mennyiben képes az egyén hozzájárulni saját „megváltásához”. Azok, akik a reformáción belül képtelenek voltak elfogadni az egyéni felelősséget (mivel az ellentétes Isten hatalmával), modern fogalommal élve az Isten és ember közötti közvetlen kapcsolatot hirdető reformista út következményeivel küszködtek. Ha az ember üdvösséghez vezető hatalmáról beszélünk, akkor nem vonjuk-e egyúttal kétségbe az Isten mindenhatóságát, amelynek az emberiség alá van vetve?

Dióhéjban ez az ambivalencia azoknak a problémáknak a magva, amelyeket a reformáció teremtett a vallásos világnézet szerint élő emberek számára. Mindazonáltal, amint felbukkant a felelősséggel és hatalommal rendelkező egyén képzete, a vallásos világkép elérkezett az összeomlás küszöbéhez. Az összeomlás természetesen be is következett. A reformáció után a nyugati ember elképesztő fejlődésen ment keresztül. Az ember nemcsak saját lelkével és megváltásával kapcsolatban vált egyre felelősségteljesebbé, hanem a királyokkal kapcsolatban is. Ha egy király – később pedig bármilyen politikai tekintély – „tévesen” cselekedett, jogossá vált az ellenállás. A reformációt ezért olyan csodálatos szellemi megújulásnak láthatjuk, amely lehetővé tette az ember számára, hogy szabadabban keressen utat a világban.1 Ez a szabadabb navigáció nem csupán az embernek a hagyományos hatalom képviselőivel szembeni pozíciójával kapcsolatban fejlődött ki, hanem a modern empirikus tudomány kialakulását is megkönnyítette. A tudományos megfigyelések, melyek a reneszánsszal születtek, elkezdték aláásni a régi meggyőződéseket.

Galileo Galilei fenyegetést jelentett arra a világlátásra, amely alapján a világot addig megértették és rendszerezték, mivel a Földdel kapcsolatos asztronómiai számításaiból az következett, hogy az Egyház által korábban képviselt nézet hamis. Ez nem csak az egyházi méltóságok számára jelentett veszélyt, de általában az emberiségre nézve is. Képzeljük el, hogy hibásak azok az eszközök, amelyek segítségével megértjük a világot. Hogyan lehetséges akkor a jó és rossz közötti különbségtétel? Ha az Egyház tévedett a Föld kozmológiai elhelyezkedésével kapcsolatban, vajon hamis-e az összes morális tézise, beleértve az Istenhez fűződő viszonyunkkal kapcsolatos dogmáit?2 Más szavakkal, nem csupán az egyház, de mindenki érdeke azt kívánta, hogy bebizonyosodjon: Galilei nézetei eretnekek és őrültek.

Ha az új ideológiai és vallásos megfigyelések képessé teszik az embert mint egyént arra, hogy szabadabban navigáljon a világban, akkor a kormányzáshoz szükséges eszközöket is ki kell fejleszteni. Az empirikus tudomány fejlődése és az arisztoteliánus kozmológiai rendszer elvetése lehetővé tette az új kozmológiai jelenségek felismerését. Ezzel tökéletesedtek a tengeri hajózásnál használt csillagászati módszerek és a térképkészítés, növelve az egyén azon szubjektív felfogását, hogy „irányít” és „ő áll a kormány mögött”.3 Jobb iránytűkre, távolságot és időt mérő műszerekre volt szükség az új földrészek és hatalmak felfedezéséhez, miután kiderült, hogy a keresztény világ nem lapos.

A lapos világ képzetétől és az Isten és ember közötti közvetítőtől megszabadított univerzumban a szellemi navigáció új technikái fejlődtek ki. Miután a kormányos többé nem az Isten, a pap vagy a király volt, hanem az „egyén”, az egyénnek önmagában kellett kialakítania mind a belső, mind a külső navigációs eszközök kifejlesztésének igényét. Az egyén „felelőssé” vált azért, ahogyan ezeket az eszközöket használta, illetve hogy hová jutott el általuk. Az egyéni „lelkiismeret” belső GPS lett.4 A helyes és a hamis közti különbségtétel sokkal egyénibb cselekedetté vált, mint bármikor azelőtt. A „független egyén” ezen fejlődési folyamata a XVII. és XVIII. században elérte a megfelelő szintet ahhoz, hogy lehetővé, mi több, szükségessé váljon az önmagunk „elvesztésének” fogalma. Levine szerint „az alkoholizmus mint progresszív, addiktív betegség fogalma a XVIII. század végén jelent meg”, s az az amerikai középosztály propagálta a leginkább, amelyik e feudalizmustól mentes társadalomban alakult ki (Levine, 1978).5

Vallásos és más nézetek a világról

Mivel a hosszú évszázadokig uralkodó vallásos világnézet szerint minden jó Istentől és minden rossz az ördögtől eredt, az ördög testesítette meg a félelmek netovábbját. Ennek a félelemnek a kordában tartásához az ördögöt fel kellett ismerni és el kellett távolítani. Egy egész tudomány alakult ki az ördög cselekedeteinek és jelenlétének felismerésére. Az ördög általában férfiakat és asszonyokat vett célba, hogy bitorolja ezen emberek erejét, és a jó Isten akarata ellen hangolja a világot. A világ efféle beszennyezésének elhárítása érdekében fel kellett ismerni a megrontott embereket, majd semlegesíteni kellett őket, vagy meg kellett őket ölni. Az ördögről alkotott képzetek csakis a vallásos világban létezhetnek és válhatnak szabályozó erővé. Egy ilyen világban az ördög fogalma „objektívnek” vagy „tudományosnak” látszik. Ugyanakkor természetesen a vallásos világnézet halálával ez a kulturális koncepció is elhal. Ugyanez igaz az ember morális döntéshozatalára és cselekedeteinek motivációira is. Vegyük az animista világképet. Eszerint a kövekben, állatokban és növényekben szellemek lakoznak, és az emberi viselkedést ezek a szellemek irányítják. Ha az ember viselkedése rossz irányt vesz, azért a „rossz” szellemek a felelősek, és emiatt olyan eszközöket kell kifejleszteni, amelyek alkalmasak a gonosz szellemek kiűzésére. A „szellemekről” vallott ezen nézetek magukba illesztik a motiváció elméletét is, éppúgy, ahogy az „ördög” fogalma.6 Egy másik példát találunk a vuduban. A szellemekről és ősökről azt hiszik, hogy nagy hatalommal bírnak, s befolyásolhatják az emberek sorsát, olyan impulzusokat sugározva beléjük, amelyek néha rossz irányt vesznek, betegséghez vagy halálhoz vezetnek.

A keresztény vallásos világképben a „pap” felelős az ördög által megrontott személy felismeréséért és meggyógyításáért. Egy animista világban ugyanezért a „varázsló” vagy „sámán” felelős. A vudu-világban a központi figura a vudu-pap, aki értelmezni tudja az emberek viselkedésében és másutt mutatkozó jeleket, amelyek szellemek vagy más bajkeverők jelenlétére utalnak. Azok a kultúrák, amelyekbe ezen koncepciók be vannak ágyazva, számos olyan megfigyelést tesznek lehetővé, amelyek igazolják az ok-okozati kapcsolatok és motivációk ezen elméletét. A vudu-varázs áldozatai nagyon meglepődnének, ha meglátogatnának egy modern, nyugati orvost, mivel ez a doktor teljesen más elképzeléssel rendelkezik arról, hogy mi okozza a betegséget, illetve hogy milyen jelek alapján lehet azt felismerni. De ha vudu-paphoz megy, az megnyugtató a számára, mivel ott az áldozat megtalálja szenvedésének elismerését, és azt a tudatot, hogy valamilyen megoldást találnak a problémájára.

A doktor és a páciens kölcsönösen hitelesítik a világ működéséről szóló elgondolásaikat, mivel osztják a szenvedés okozójáról és a segítségre szoruló személy cselekedeteiről kialakított kulturális meggyőződéseket.7

Modern nyugati világunkban nem hiszünk sem az ördögben, sem a szellemekben vagy mágiában, ugyanakkor hiszünk az „egyénben”. Hiszünk az egyéni felelősségben, és határozott elképzelésünk van arra vonatkozóan, hogy mi motivál bennünket cselekvésre, és hogy az egyén képességeit milyen jó célokra kell felhasználni. A középkor embere számára a jó cél az Úr dicsőítése és a lélek megváltásának keresése volt. A modern nyugati ember számára a jó szándék „önmagunk” kiteljesítése egy protestáns és kapitalista munkaetika jegyében. Minden elképzelésünk, mely az „individuumhoz” kötődik, olyan, az egyénben rejlő becses navigációs erőkre utal, amelyekre szükségünk van, hogy énünket kialakítsuk egy erőszakos és kaotikus világban. A navigációs és motivációs erőkkel kapcsolatos elméletek és azok működése nem fontos jelenlegi témánk szempontjából. A freudiánustól a behavioristáig minden pszichológus elsősorban az „egyén” birodalmán belül mozog, és ebben minden pszichológiai elmélet megegyezik.

Az egyénnel kapcsolatos teóriáink mélyen kulturális gyökerűek. Tudományos szempontból legjobb esetben hiányosak, legrosszabb esetben pedig nevetségesek. Reneszánsz és reformáció kori gyökerekre vezethetők vissza. Természetesen az fikció, hogy az egyének saját magukat irányítják, mintha mindegyikünkbe egy belső iránytűt plántáltak volna. Önmagunk „kormányzása” nem más, mint egy társadalmilag kifejlesztett, kapcsolatteremtési és kulturális képesség, amely kevés variációt enged meg, bár számunkra úgy tűnik, hogy ezek a variációk képezik az individualitás csúcsát. Azok a kormányzó erők, amelyek az embereket formálják és kapcsolataikat alakítják (történelem, szerepek, klíma, gazdasági feltételek stb.), olyannyira kötődnek a helyhez, kultúrához és ahhoz az időszakhoz, amelyben az ember fejlődik, hogy lenyomatuk legalább annyira, de valószínűleg sokkal inkább meghatározza az emberi lényeket, mint a közöttük fennálló különbségek. Igaz, hogy a tengeren sincs két teljesen azonos hullám, de ezek a különbségek nyilvánvalóan lényegtelenek a hullám mint jelenség megértéséhez.

Világnézetünk arra tanít bennünket, hogy fedezzük fel a legkisebb különbségeket is, amelyek az emberek között fennállnak, nagyítsuk fel azokat, és tegyük őket radikális megkülönböztető jegyekké magunk között. Valaki kissé hosszabb hajat visel, mint én, s ez teljesen különbözővé teszi őt tőlem. Az a mód, ahogyan egy személy kimutatja kötődését vagy szexuális viselkedését, azt a különbséget jelölheti, amely egy csoporthoz való tartozásra vagy abból való kirekesztettségre utal. De kérdezz meg egy angolt arról, hogy milyen különbözőségeket lát egy csoport japánon belül, és az angol azt fogja mondani, hogy a japánok teljesen ugyanúgy néznek ki, és fordítva, mintha kukoricamezőt tanulmányozna az ember. Az emberek közötti túlméretezett különbségek, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az egyéniség tükrében észleljük a külvilágot, hirtelen úgy olvadnak el, mint hó a napon, amint elhagyjuk saját otthonunk kulturális közegét és képeit. Vége. A kukorica az kukorica.

Az ember egyediségével és szigorúan individuális „irányítói képességével” szembenálló állásfoglalás, az ember szociálisan meghatározott amorfizmusa (és „irányítottsága”) ugyanazzal a tudományos jelleggel és jelentőséggel bír, mint a XV. és XVI. században, a reformáció korában folytatott vita arról, vajon az ember vagy az egyház rendelkezik-e a megváltás eléréséhez szükséges hatalommal. Nem szükséges állást foglalni ebben a vitában ahhoz, hogy megértsük, mennyire jelentős az egyén „egyedisége” és önmaga irányításának (kontrolljának) képessége a nyugati ember számára.

Az „addikció” fogalma szabályozza azt a zavart, amelyet középosztálybeli kultúránk érez, ha egy ember különös dolgokat tesz, amelyeket „nem lehetséges” valami egzotikus külső ok nélkül magyarázni, illetve nem is érdemes, ha ahhoz tartjuk magunkat, hogy az ember saját magát irányítja, kontrollálja és jó célokat követ. (Más különös dolgokat, amelyek már túlmennek az „addikció” keretein, „őrültségnek” hívunk.) A vallásos világnézet kulturális környezetében a fő gonosznak (az ördögnek) felismerhetőnek (és kiűzhetőnek) kellett lennie, hogy érintetlen maradhasson az isteni jóság uralmáról alkotott hitünk. Az önmagunk irányításán alapuló világnézetünk kulturális környezetében a független és vállalkozó egyéniség számára az „önkontroll” elvesztése jelenti a legfőbb gonoszt, amelyet fel kell ismerni és ki kell űzni.

Az irányítás elvesztését az áldozat maga is felismeri. Nem tehet másképpen, éppúgy, ahogyan egy szellem áldozatául esett vudu-hívő sem képes másképp felfogni helyzetét. Azok a fogalmak és szavak, amelyek strukturálják a viselkedését és „felismerhetővé” teszik azt, kikerülhetetlen szociális konstrukciók. Az a személy, akiről eldöntöttük, hogy elveszítette az önmaga feletti irányítást, el fog menni, illetve el kényszerül menni az addiktológushoz, és „segítségre” szorulóként fogja látni önmagát. Az addiktológus azonnal felismeri az áldozat betegségét arról a viselkedésről, amelyről az beszámol neki. Pontosan ezek a viselkedési módok szolgálnak az „addikció” kulcselemeiként, melyeket DSM-IV-ben is kodifikálnak. Természetesen az a kultúra, amely megkonstruálta a kontrollvesztést („addikciót”) mint a legfőbb gonoszt, kialakítja maga számára a diagnózishoz szükséges eszközöket is, mint ahogy a vallásos világkép idején a tudósok tették azt az ördöggel (McCarthy Brown, 1991; Hurston, 1990).

Az addiktológus a nyugati ember vudu-papja

Az „addikció” fogalma sokat jelent a számunkra. Újraalapozza világnézetünket. Az egyénről alkotott elképzelésünk újra és újra megerősítést nyer minden egyes új „függő személy”8  vagy olyan anyag felismerésével, mely „addiktív” erővel rendelkezik. Ez alapozza meg individuális világképünket a kontrollvesztés „bizonyítékainak” megkonstruálásával. Éppúgy lehetetlen meggyőzni bármely laikust vagy orvost, éljen akár Liverpoolban vagy Oszakában, arról, hogy az „addikció” valójában egy mítosz, mint ahogy képtelenség a vudu-kultúra kauzalitásának kultúrájában élő ember számára azzal érvelni, hogy a szellemek ereje valójában mítosz. A modern embernek szüksége van az „addikció” mítoszára és az általa képviselt gonoszra, mint ahogy a középkori embernek is szüksége volt az eretnekre vagy az ördögre. Mindkettő – az eretnek és a függő is – ugyanannak az rendkívül fontos érmének a különböző oldalát képezik (Isten jó, az egyén irányítja önmagát). Ezért van az, hogy az „addikcióról” alkotott felfogásunk egyetemes a nyugati ipari civilizáció egyéneinek kulturális nyelvében. Éppolyan mélyen vallásos, mint amennyire bizonyítékjellegű adatokkal alátámasztott, mivel funkciója azzal kapcsolatos kételyeink kezelése, milyen mértékben „irányítjuk magunkat”.

Kiválasztottunk bizonyos drogokat, amelyek szerintünk különösen aláássák „önkontrollunkat” (míg más drogokat nem választottunk ki, mint ahogy az autóvezetést, hatalmat, munkát, ambíciót vagy a csillagok bámulását). Nem értem, miért történt így. Talán azért, mert idegen eredetük elősegítette az elidegenítés és a félelem érzésének kialakulását. Szükségünk van arra, hogy az új drogokat még potensebbeknek lássuk, még inkább fenyegetőnek önirányító erőink szempontjából, amikor úgy tűnik, a régi drogok elveszítik erejüket. Vagy új erőket tulajdonítunk régi drogoknak akkor, amikor a régi drogok már túl szelídnek és kevésbé gonosznak mutatkoznak (például a marihuána az Egyesült Államokban). Ez az, ami meghatározza a drogokkal kapcsolatos félelmeket, amelyek újra és újra megjelennek látókörünkben, akárcsak a Hold arcai.9

Összefoglalás és következtetések

A XVIII. század óta a nyugati ember bizonyos viselkedéseket egy speciális, egyedi jelenséggé szervezett – nevezetesen az „addikcióvá” – mintha a viselkedések általa alkotott kombinációja különálló és valóságos entitás lenne. A viselkedések kombinációjának kialakulása ugyanazon okokra vezethető vissza, amelyek meghatározták az „ördögi megszállottság” viselkedésentitásának kialakulását a régi, vallásos világnézetben. Ezeket az okokat abban a szükségszerűségben látjuk, hogy felismerjük a kulturális ambícióink elérésének útjában álló akadályokat, és hogy kezeljük a bennünk lévő akadályok miatt érzett félelmeinket. Az „addikciót” a kulturálisan beavatott könnyen felismeri, éppúgy, ahogy a vudu-kultúrában bizonyos szellemek hatását könynyen felismerik olyan viselkedésminták alapján, amelyek a nem beavatott személy számára láthatatlanok maradnak, vagy teljesen más értelmezést nyernének. Az „addikció” konstrukciója mindaddig szolgálja majd a modern embert, amíg olyan világnézet szerint él, amely az embereket önmagukat irányító, független és vállalkozó lényekként fogja fel. Az „önvizsgálat, önfegyelem és önkontroll”10 által mérsékelt független egyén pozitív kulturális koncepcióját negatív ellenpárjának kulturális konstrukciója hangsúlyozza ki.  A modern ember addig a pontig fogja marginalizálni, ölni, csonkítani, bebörtönözni vagy ignorálni a „függőket”, ameddig saját individualisztikus önértelmezését veszélyeztetik, vagy ameddig azt a félelmet táplálják benne, hogy elveszíti azokat az ismertetőjegyeket, amelyeken ez az önmeghatározás nyugszik. A modern ember boszorkányvadász és inkvizítor.

Fordította: Sárosi Péter

Jegyzetek

  1. Trawney szavaival élve a reformáció után élő ember, avagy a puritán ember „felrobbantja” a régi világot: „Egy spirituális arisztokrata (...) a személyes felelősségvállalás idealizálásában megrajzolja az egyéni jogok elméletét, amelyek, világias és általánosított formában, a leghatásosabb robbanóanyagnak bizonyultak, amelyet a világ megismert.” (Tawney, 1926.)
  2. A római jezsuita elit szerint Galilei veszélyesebb volt, mint „Kálvin és Luther együttvéve”.
  3. „Az első alkalommal, amikor az ember látókörét azonosították az istenivel”, mondja egy névtelen szöveg, a velencei lagúnákról Jacobo de Barberi által 1500 k. készített első modern térképet kommentálva. Ez a kommentátor megértette az emberi erő hatalmas kiterjedését a modern matematika és térképészet megszületésével.
  4. Global Positioning System – egy amerikai katonai rendszer, amelyben egy orbitális pályán keringő műhold segítségével az ember meghatározhatja pontos helyzetét a Földön.
  5. A rabszolgaságot és rabszolga-kereskedelmet támadó mozgalom, amely Franciaországban, Amerikában és Angliában gyökerezik, ugyanennek a XVIII. század végi időszaknak a terméke (Miers, 1978).
  6. Egykor az egyénnek és függetlenségének koncepciója a keresztény preindusztriális korban gyökerezett; számos emancipáló szándékú „felvilágosult” eszme született, mint a vallásszabadság, rabszolgaságtól való szabadság, politikai szerveződés szabadsága, emberi jogok, nők jogai, melyek mind a mai napig foglalkoztatnak bennünket.
  7. Legjobb tudomásom szerint Stanton Peele volt az első, aki felfedezte, hogy az addikció koncepciója tartalmazza a motiváció elméletét. Ezt a meglátást én más hasonló koncepciókra is alkalmaztam. (Stanton Peele, 1985.)
  8. A Nagy Inkvizíció – melyet a spanyol katolikus királyok hoztak létre – volt erre a célra a legalkalmasabb szakértői testület. Ezt az intézményt elsősorban azért alapították, hogy egyesítse a megosztott félszigetet, megfegyelmezve mindféle politikai ellenzéket, lerombolva a kereszténységre állítólag veszélyt jelentő, „áttértnek” álcázott zsidók fenyegetését (Batista–Roca, 1957). Drogellenes intézményeink, melyek a rejtett droghasználat, drogcsempészet és függőség veszélyét hivatottak felfedezni és leküzdeni, hasonló politikai funkciót töltenek be.
  9. A droghasználót sokan úgy látják, mint aki az addikció előzetes stádiumában van, vagy valami hasonlóban. A droghasználó és a drogfüggő ezért ugyanazt képviselik.
  10. A droggal kapcsolatos félelmek alapvető fontosságúak az „addikciótól” való félelem életben tartásához. Levine és Reinarman szerint ezenkívül: „A drogtól való félelem visszatérő témája az amerikai történelemnek, csakúgy, mint a bűnbaknak kikiáltott vörösök képe, akiket Amerika alapjainak aláásásával vádolnak. Számos szociális probléma miatt egyes kémiai anyagok fogyasztását teszik felelőssé.” (Levine–Reinarman, 1988.)

Irodalom

Batista J. M. and Roca I. (1957): The Hispanic Kingdoms and the Catholic Kings. In G.R. Potter and Denys Hay (Eds.): The New Cambridge Modern History: Part 1, The Renaissance 1493–1520. Cambridge University Press, 1979.

Davies, B.: The Myth of Addiction. Chur, Harwood Academic Publishers, 1992.

Hurston, Zora Neale: Tell my Horse: Vudu and Life in Haiti and Jamaica. New York, Perennial Library, Harper & Row, 1990. (Originally published in 1938.)

Levine, H. G.: Demon of the Middle Class: Self-control, Liquor and the Ideology of Temperance in 19th-Century America. Dissertation. UC Berkeley, 1978.

Levine, H. G.: The discovery of addiction: Changing conceptions of habitual drunkenness in America. Journal of Studies on Alcohol, Vol. 39 No. 1, 1978. 143–74.

McCarthy Brown, K.: Mama Lola: A vudu Priestess in Brooklyn. University of California Press, 1991.

Miers, S.: Britain and the Ending of the Slave Trade. London, London Group Ltd., 1978.

Peele, S.: The Meaning of Addiction. Lexington Books, 1985.

Tawney, R. H.: Religion and the rise of capitalism. Mentor Books NY, 1926. Second printing 1948.

Last update: May 25, 2016